A gonosz tengelye, személyi kultusz, éhezés, atombomba, Rodong és Taepodong rakéták, amelyek Hawaiira és Colorado Springsre irányulnak (még szerencse, hogy nem tudják, hol van), egy jóllakott óvodás és csontvázfejű tábornokok, akik reszkető ujjukat a piros gombon tartják.” Valljuk be, mindenkinek ezek a fogalmak jutnak az eszébe, ha Észak-Koreáról van szó.

Egy ország, ahol megállt az idő. A mozikban Kim Kong megy már 60 éve fekete-fehérben és másfél millió katona várja a hétvégi Kim-menőt. Ennyi infó önmagában már elég is volt, hogy felkeltse az érdeklődésemet. „Jobb egyszer megnézni, mint százszor hallani róla”, tartja egy koreai közmondás, Ennek szellemében nekiálltam a szervezésnek, hogy meglássam mi is a pálya északra a demarkációs vonaltól. 

Pyongyang közelebb van, mint gondolnád. A vízumot a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (szinte olvad a nyelven) berlini követségén kaptam kézhez egy láncdohányzó atlétatrikós bácsitól, aki többedmagával éppen focit nézett. Kissé meglepetten toporogtam sötét öltönyben, nyakkendőben a 30 fokos melegben. Kétszáz euróért ugyanott kiállították a Beijing-Pyongyang repülőjegyet is. Kezdett komolyra fordulni a dolog… Elbúcsúztam lelki vezetőmtől Tibi atyától, aki kirótt három hiszek egyet és 10 kisfröccsöt penitencia gyanánt. Bár nem értette buzgalmamat, mivel házi áldása szerint; „Az országtól, hol kisfröccs nincsen, mentsen meg minket az Isten”. Így Máriakálnokról Ferihegy fele vettem az irányt, hogy elérjem az Air China Beijingbe tartó járatát.Már a pekingi repülőtéren meglepetésként hatott, hogy mennyien checkoltak be az Air-Koryo pyongyangi járatára. Szóba elegyedve néhány német és holland turistával hamar kiderült, hogy Észak-Korea az elmúlt időben sokkal lazábban kezeli a beutazási engedélyek kiadását.

A „Korean International Travel Company”, akikkel én is utaztam egyre több nyugati utazási irodának partnere. Nem tagadom azért némileg megilletődve szálltam be a régi szovjet gyártmányú Iljusinba. Kissé közlekedési múzeum hangulata volt a csipkés fejvédőknek, a parfümöt permetező stewardesek azonban igazi ázsiai vendégszeretettel fogadtak minket. Forró hamburger és sárgarépa lé volt a fedélzeti kaja, érdekes kombináció, de már amúgy is izgultunk, hogy mi vár minket Kim Jong Un titokzatos birodalmában. Két és fél óra múlva az IL 62-es földet ért velünk Pyongyangban. Pyongyang és nem Phenjan, az kínaiul van!!!

Az útlevélkezelés villámgyorsan és udvariasan ment. Két kísérőnk már kint várta rám és hat útitársamra a terminál előtt. Öt másik német sráccal lettem egy csoportba osztva. Mint később kiderült igen jó arcok voltak és nekik is köszönhetően ez lett életem egyik legjobb, legizgalmasabb útja. Bármit fotózhatunk válaszolt idegenvezetőnk, Kim úr (jó név), ez irányú kérdésünkre, csak katonai objektumokat és járműveket nem, ha valakit le szeretnénk fotózni, előbb kérdezzük meg ez Koreában is alapvető udvariasság. Egy kisbusszal indultunk a belváros felé, hát az igaz, hogy leginkább gyalogos vagy bringázó emberek láttunk. Az üzemanyag és alkatrész embargó miatt nem nagyon van gépkocsiforgalom. Egy idős, cukorrépával megrakott kordét húzó házaspár képe örökre megragadt bennem.

Annyira rádöbbentett a világaink közti különbségre és a luxusra, amiben itt Európában élünk. Persze azért elgyönyörködtünk a híresen szép rendőrlányokban, akik a gyér forgalmat irányítják a kereszteződéseken. Táncosokhoz illő precíz mozdulatokkal terelik a kevés buszt vagy katonai járműveket. Egyenruhájukat állítólag maga az ex- elnök Kim Jong Il tervezte. Fél órával később már a Yanggakdo szálló 47-ik emeletéről gyönyörködhettünk a város panorámájában. A hárommilliós várost a koreai háború idején teljesen elpusztították, ezért egy-két kivétellel csak modern épületeket találhatunk. Így sajnos hiába kerestük az ázsiai országok egzotikus pagodaformáit. Sajna mintha egy óriási lakótelepen lettünk volna. Bár ez a kép Pekingre is érvényes, ott a modernizálás keretében bontották le a tradicionális, szép régi téglaházikókat. Itt viszont a háború után gyorsan kellett lakást biztosítani az embereknek.

Ami szokatlanul hat a látogatóra, azok a monumentális plakátok és emlékművek Kim Il Sunról, az ország alapítójáról. Kim Il Sun több mint, 20 méter magas bronzszobra előtt, a Mansundae emlékműnél, nekünk is, mint minden látogatónak, el kellett helyeznünk egy virágcsokrot a tisztelet jeléül. Szállodánk shopjában pár euróért vettünk egy valóban szép csokrot és mint csoportunk legidősebb tagjára nekem jutott a tisztség, hogy kis meghajlás kíséretében elhelyezzem a szobor talapzatánál. Sokaknak ez most személyi kultusznak tűnhet vagy egy kommunista vezér dicsőítésének. Én azt mondom, tiszteljük a vendéglátónk szokásait, és mint kiderült, apró gesztusunkat idegenvezetőink nagyra értékelték és mindent megtettek értünk a 9 nap alatt.

Sok látogató a nyugatiak felsőbbrendűségi érzésével jön Koreába és homlokráncolva, lenézően tekint az országra. Na az ilyen ember el is vágja magát már az első percekben. Ázsiában nagyon fontos a tisztelet. Kritikát egyszerűen nem illik mondani. Max. egy udvarias összehasonlítás a saját országunkkal megengedett. Ez nem képmutatás, egyszerűen így van, etikett made in Korea. Az ország éppen nem csak az államalapítást ünnepelte, hanem a japán uralom alól történt felszabadulását is. A tereken és sugárutakon iskolások ezrei mutattak be zászlós gyakorlatokat, táncokat és tartottak taekwondo bemutatót. Korea nemzeti sportját rengeteg fiatal űzi. A legtöbb iskolás már az edzésre is taekwondo ruhájában megy, hogy láthassák a többiek, ő is űzi ezt a küzdősportot. Hatalmas élményt jelentett kis csoportunknak a „Május1” stadionban megrendezett Arirang ünnepséget.

A hadsereg ejtőernyősei, sportolók és diákok tartottak egy nagyon látványos bemutatót. A gyerekek színes táblákkal elképesztően élethű képeket raktak ki villámgyors sebességgel a tribünökön. Mesefiguráktól kezdve egészen Kim Il Sung arcképéig. Közben a stadion gyepén több ezer táncos Korea történelmét mutatta be táncban, a Koryo császárságtól kezdve egészen az ország elosztásáig. Érdekes, hogy az újraegyesülés vágya nemcsak Dél-Koreában, hanem északon is él. A tánc legmegkapóbb momentuma az volt, amikor egy anya és fia egy képzeletbeli fal két oldalán az elszakítás fájdalmát öntötték táncba. Minket, németeket, nagyon megérintett a saját történelmünkből kiindulva tudjuk milyen, amikor egy népet kettészakítanak (még ha nem is voltunk teljesen ártatlanok a dologban).A sport áthatja a koreai gyerekek életét, már egész kis koruktól szoktatják őket a tömegsporthoz. Az országos ünnepségeken a diákok gyakorlatai meghazudtolták olimpiai megnyitók látványosságát is. Meglátogattuk a „Gyermekek Palotáját” is, itt délutánonként szakkörök vannak, ahol mindenki kiválaszthatja a képességeinek legmegfelelőbb szakot. A klasszikus balettől, a festészetig és akrobatikus táncokig igen sokféle képzés folyik hatalmas épületben. Heti két alkalommal színpadjukon bemutatót tartanak ritmikus gimnasztikából és klasszikus koreai táncokból. Több amerikai hírügynökség szerint itt elgépiesítik a gyerekeket, és politikai agymosáson mennek át. Hát ennek nyomát sem láthattuk. A másfél órás szakkörökben ugyanúgy nevetnek, kenik össze magukat festékkel, agyaggal vagy mérgelődnek egy elhibázott tánclépésen, mint a világ összes más gyermeke. Iskolai erőszak vagy drogproblémák teljesen ismeretlenek Korea északi részén. Tény, hogy az úttörőszövetség sok időt elvesz a diákoktól, de hogy ez mennyire jó vagy káros, arról lehet vitatkozni. Az egyetemen tett látogatásunk is nagyon jó hangulatban zajlott. A germanisztika hallgatókkal a német irodalomról beszélgettünk, majd benéztünk egy kanadai angoltanárnő igen vidám és kötetlen angol órájára. Lassan de biztosan épül az Internet is (bár most éppen adásszünet van a háborús retorikájuk miatt), a hallgatók már rutinosan kezelik a computereket. Szóval a sokat emlegetett „gonosz tengelyét” itt nem találtuk meg.

Több mint, ezer kilométert autóztunk az országban, de sehol nem láttunk éhező vagy rosszul táplált gyermekeket. Még a legszerényebb faluban is ápolt kisiskolások iparkodtak hátitáskájukkal a becsöngetésre. Tény, hogy az ország gazdasági és politikai izoláltsága nagyon érezhető. Az üzletek kínálatában nem találunk semmi luxust. Alapélelmiszerek és egyszerű ruházat. Azok öltöznek divatosabban, akiknek rokonaik vannak Dél-Koreában vagy Japánban és csomagot kapnak tőlük. A teraszosan megművelt földeken most nagyon büszkék egy új, nemrég nemesített rizsfajtára, amely sokkal kevesebb vizet igényel és így a hegyi régiókban is termelhető. Sőt megmutatták a német krumplival beültetett földeket is. A burgonya Ázsiában nem éppen közkedvelt. Ám a hűvös, esős északi régiókban remekül terem és csökkenti az élelmiszerhiányt. Még TV reklámokban is dicsérik a krumpli egészséges hatását. Mióta megengedett a privát kereskedelem is gombamód szaporodnak a kis büfék, éttermek és fagylaltos bódék a városokban. Egy óvatos gazdasági reform már beindult az elmúlt egy évben. Esténként az éttermekben már láthattuk ezt az új vállalkozói réteget, akik nyugatias stílusban öltözve, elegáns autókkal egy új réteget képviselnek a „munkásosztály” mellett. Elfogadott, sőt elvárt lett az eddig megvetett borravaló is. Ám jó pénzért jó szolgáltatást kínálnak.

Mi egy elegáns éteremben magunknak főztünk. Megkaptunk minden hozzávalót és kis asztali grillen valamint forró vizes lábaskában magunk készítettük el vacsoránkat. Mindezt a földön térdelve, ám a bájos felszolgálók örömmel segítettek a bénázó hosszú orrúaknak, hogy valóban Korean style legyen a kaja. Fájó térdekkel, de jó lakottan és a rizspálinkától még boldogabb mosollyal tértünk vissza szállodánkba. A parkban még, ki tudja milyen indíttatásból, Franky Goes To Hollywood számokat éneklünk. A 38. szélességi fokon fekszik Panmunjom, a hírhedt demarkációs vonal. Itt még a hidegháború múzeumában éreztük magunkat. Ketten voltunk Berliniek a csoportból.

Mi aztán igazán átéreztük  mit is jelent a fal és a szögesdrót egy nép szívében.  Amerikai, észak-és dél-koreai katonák néznek egymással farkasszemet egy fehér vonal fölött, amely a két országrészt elválassza. A túloldalon egy unatkozó amerikai őrmester távcsövén át figyelt minket, miközben mi őt fényképeztük, így aztán mindenki gazdagodott egy vizuális élménnyel. A határőrparancsnok viszont nagyon kompetens és profi előadást tartott nekünk a határsávról és annak történetéről. Eljött velünk a Koreai-háború múzeumában és egy terepasztalon szemléltette a demarkációs vonal helyét. Megmutatta a tárgyaló barakkokat, ahol az északi és déli delegációk tárgyalnak politikai és gazdasági kérdésekről. A barakk érdekessége, hogy a tárgyalóasztal közepén húzódik a határ. Így mindenki a saját országából folytatja a tárgyalást.

Elbúcsúzva az őrnagytól Kaesong városába utazunk, amely igazán nagyon koreai. Szerencsére a háború megkímélte a csodás épületeket, pagodákat és Buddhista kolostorokat. Az egyik érdekessége, hogy a szerzetes egyben a város párttitkára is. Korea nemcsak szép, de praktikus is.Még egy rövid látogatás Nampo kikötőjébe és az északi hegyekbe és hirtelen rádöbbentünk eljött az utolsó nap. Szuvenírként még csodaszép bélyegsorozatokat és gyönyörű tusrajzokat vettünk egy belvárosi boltban. Este elsörözgetünk idegenvezetőinkkel és látszott rajtuk, hogy megkedvelték ezt a pár lökött alakot, akiket komolyan érdekelt ez a titokzatos ország. Egy fejlődő szocialista ország, buddhista tradíciókkal, nagyon nagy haladási vággyal és ambíciókkal. Így tudnám jellemezni Észak-Koreát utam végén. Esős hajnalon szállok fel a pekingi gépre, apró ajándékokkal és hatalmas élményekkel. Mi tagadás megérintett ez az ország és nem szeretném, ha a jelenlegio kardcsörtetés egy valódi háborúba torkollana. Azt nem a csonti fejű tábornokok szívnák meg, hanem az egyszerű kedves emberek, akiket a szívembe zártam.

Georg Spöttle